Hogy milyen jó volt régen az élet, celluloid filmen, egy bársonyszékről, a mozi nézőterén vigyorogva.
Quentin Tarantino ezután már csak egy filmet rendez, aztán visszavonul. Pedig akár már a Volt egyszer egy… Hollywood után is megtehetné mindezt, hiszen ezzel a filmmel mindent elmondott, amit a filmezésről el lehet mondani. Emlékművet állított a filmiparnak, és mindenekelőtt saját magának. Megmutatott mindent, amiért szeretni lehet az alkotásait, és azt is, hogy miért utálják sokan a rendezőt. Kijátszotta a kártyáit, annál is inkább, mert az idézeteken, tiszteletadásokon és gátlástalan lopásokon túl ezúttal filmtörténetet írt. Vagyis nem csupán azt árulta el, hogy hogyan látja a mozi és a tévézés történetét, de azt is, hogy szerinte hol van az ő helye ebben a világban. Innen pedig már nem vezet út tovább. Borítókép: Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, Al Pacino. Forrás: IMDB
Ő az, aki úgy játszik a karakterrel, narratívával, sőt, a történelemmel is, ahogy az neki tetszik. Eddig mindig társra lelt a nézőkben, akik szívükbe zárták a világát, a figuráit és a dumáit, ám most először éreztük úgy, hogy kissé mintha kimaradtunk volna a buliból. A Volt egyszer egy... Hollywood szép szerelmeslevél, annak viszont elég terjengős: sokszor csak mutat és nem mesél; elidőzik a korabeli utcarészletek, épületek előtt, filmeket és sorozatokat meg azok forgatását rekonstruálja, és a cselekmény görgetése helyett inkább a hátterek megfestésére koncentrál. Kétségtelenül baromi vaskos az az atmoszféra, amit a rendező és csapata a vászonra terelt, de mintha egy svunggal ezek jelentős részét el is szívnák előlünk. Nagyon sok a bennfentes utalás és poén, melyek ezúttal nem feltétlenül kapnak közérthető tolmácsolást, így jogosan érezhetjük úgy magunkat, mint akik nem értik a viccet - azaz kissé kellemetlenül. De ez az érzés hamar tovaszáll a film két főszereplőjének és az ő bőrükben brillírozó DiCaprio/Pitt-párosnak hála.
Charles Manson börtönviselt piti bűnöző komoly kis szektát gyűjtött maga köré a hatvanas évek végén. Követői meg voltak győződve róla, hogy a karizmatikus vezető maga a Megváltó, aki a hamarosan eljövendő apokalipszis idején átvezeti őket egy új korszakba. A kezdetben csak szimplán őrült fickó azonban egyre vadabb dolgokkal állt elő, a Beatles Fehér Albumának dalait – Blackbird, Piggies, Helter Skelter – jóslatnak gondolva bejelentette a közeledő kataklizmát, amelyben fehérek és feketék esnek egymásnak, és a Sátán Jézussal karöltve tesz pontot az emberiség történetének végére. Elméleteit sajnos a gyakorlatba is átültette, amikor fanatikus híveit gyilkosságra kötelezte. 1969. augusztus 8-án és 9-én a szekta tagjai összesen hét embert gyilkoltak meg, köztük Roman Polanski nyolc és fél hónapos terhes feleségét, Sharon Tate színésznőt, a korszak egyik legnagyobb reménységét, aki Hollywood tündöklő csillaga lehetett volna (Polanski a támadás idején Londonban forgatott filmet). Az őrült gyilkosságok – különösen, hogy valódi sztár is áldozatul esett az erőszaknak – sokkolták Amerikát, addig mindenki azt hitte, hogy a pusztítás csak egy távoli kontinens őserdeiben fordulhat elő, erre Hollywood egyik elegáns negyedében csapott le a gonosz.
De hova vágyódik vissza Tarantino? Brad Pitt, Leonardo DiCaprio és Al Pacino a Volt egyszer egy Hollywood c. filmben (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment) A Volt egyszer egy… Hollywood egyik főszereplője Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), egy válságba jutott karriert futó, alkoholista filmsztár, aki annyi westernfilmet gyártott már, hogy házat vásárolhatott a hollywoodi dombokon, és ennek státuszjelentőségével tökéletesen tisztában van. A másik főhős az ő kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt), aki hiába furikázza főnökét '66-os Cadillac Coupe de Ville-lel, esténként egy lepukkant lakókocsiban hajtja nyugovóra a fejét, egy autósmozi mögött. Rick nincsen jó passzban. Egy Schwarz nevű, rangos ügynök (Al Pacino) figyelmezteti, hogy túl sok rosszfiút játszik, és ez egyértelműen a karrierje leszállóágát jelzi. Úgy tűnik, nincs más választása, mint spagettiwesterneket forgatni Olaszországban. Cliffnek viszont könnyebb az élet, főleg azért, mert sokkal kevesebbet akar tőle. A kaszkadőrnek, aki könyökén, arcán, mellkasán viseli veszélyes foglalkozásának jeleit, legfeljebb fegyelmezett kutyája felett van hatalma.
Az előbbi alakítása a látványosabb, az ő karakteríve a domborúbb, és a díjátadókon is jó eséllyel az ő neve fog emiatt gyakrabban elhangzani: DiCaprio egyszerre mutatja a sztár magabiztos ragyogását és félelmeit is, azt is, ahogy önmagát adja, meg ahogy szerepben van. Pitt karaktere jóval eszköztelenebb, habár ott van benne a színész karrierjét végigkísérő szemtelen lazaság, ugyanakkor ő jelenti nem csupán Rick Dalton, de a történet bástyáját is. Talán első pillantásra Sharon Tate szerepe hálátlannak tűnhet, hisz légies, már-már áttetsző, de az a fajta naiv őszinteség tükröződik belőle, melyek az évtizedek során teljesen kiirtottak Hollywoodból. Egyszerre nosztalgikus és fájdalmas őt látni. Tarantino viszont inkább szereti nézni azt, amit Tate figurája képvisel: jó sokat el is időz az ő társaságában is, de nem igazán meri megszólaltatni, inkább csak gyönyörködik benne. És ez fura lépés attól a direktortól, aki nagyon, de nagyon szereti beszéltetni a karaktereit. A rajongókat tehát váratlanul érheti ez az iszonyú precizitással, nagy szeretettel felépített, mégis fésületlennek és - ronda szó következik - belterjesnek tűnő produkció, melyben a melankólia a legnagyobb úr, és amelyen csak ritkán nevetünk vagy izgulunk, inkább csak utazgatunk - fel és alá egy 50 évvel ezelőtti Hollywood ma már nem létező utcáin.